Arra jöttem rá, élvezem ezt a blogos dolgot. :)) Úgy használom, mint régen a naplómat, bár ez talán egy kicsit - nem olyan személyes, és lehet publikusabb, mint egy napló.

Egy kicsit olyan, mintha a barátaimmal beszélgetnék - persze egyoldalúbb - és nem is kell olyan nagyon félnem tőle, hogy az én általam kiválasztott személyeken kívűl valaki olvasgatná. Ha olyan lesz benne, max nem publikálom :)) Mert az élet - így itthon- kicsit egysíkúvá válik, és hát hiába a sok gondolat, mire emberhez érnek, rég elvesznek. És nem is kell mindent mindenkinek tudnia, egyébként. Na mindegy.

Szóval hiányoznak a barátok, akik előtt persze le a kalappal, mert amikor csak lehet jönnek és látogatnak, és hívnak, és én is hívom őket. De akkor is hiányoznak :))

Ma reggel még félkómásan Panka szokásos reggelijét fogyasztgatta, amikor szokásához híven megragadta piciny kezével a mutatóujjamat, mintha egy kis kapaszkodót keresne benne. Nem első alkalom ez, és nyilván nem az utolsó, de arra gondoltam, hogy a világon nincs még egy annyira selymes, puha, meleg, kezecske mint az övé.

És, hogy milyen jó lenne ebből is, meg a babaillatból eltenni későbbre, mikor már nagy lesz, és nyoma sem lesz a puha kezecskének, babaillatnak. De a világot nem így teremtették, hanem megtanítandó, élvezzük a mát, a pillanatot, mert nem sok minden menthető át több évtizedekkel későbbre. Persze, lesznek fotók, videók, de az érzéseket, illatokat, érzeteket, érintéseket csak egyszer élheted át, abban a pillanatban, amikor megtörténnek.